Figyelmeztetés



Hogy találtál rá az oldalra?
A kezdetektől ismerem a termékeket
Interneten böngészve
Újságban láttam hirdetésben
Barátoktól, ismerősőktől hallottam róla
Pólót, pulcsit vásároltam koncerten
Pólót, pulcsit vásároltam üzletben
Szavazás állása

 

Írásaim

Nem adjuk fel! - In Memoriam Budapest 1944-45 - A gyalázat napja: 2004. december 5.

(Az írások eredeti változatai a HONFOGLALÓK NÉPE című
Debrecenben készülő nemzeti-radikális kiadványban jelentek meg.)


 

Nem adjuk fel!

    Már ötödik éve, hogy október 6-án barátaimmal útra kelünk és Arad városában részt veszünk a vértanúk tiszteletére rendezett megemlékezéseken. Számomra az 1999-es volt a legemlékezetesebb, ekkor került ki börtönéből a Szabadság szoborcsoport, és ekkor mutatta meg balkáni „orcáját” a nagy-Románia párt tagsága és szimpatizánsai.
A dákó-román csürhe délelőtt a belvárosban, a hős tábornokok emlékére celebrált mise alatt, az utcán próbálta alkoholmámoros állapotban fitogtatni az erejét. Délután a vesztőhelyen folytatták „kultúrműsorukat” , acsarkodva éltették nagy Romániájukat, megpróbálták belefojtani a szót az emlékezőkbe és persze azonnal szerették volna a hazátlan erdélyi magyarokat kirugdosni a „szent román földekről”.
Persze ezt mind csak szavakban, ugyanis nemzeti szín szalagos koszorúnkkal nyugodtan sétálhattunk köztük a rendezvény előtt.
Nicu a „hős” próbálta tettel bizonyítani elszántságát és mindenáron szerette volna meglengetni szivárványos zászlaját az emlékmű tetején. Miután az RMDSZ rendezői földreterítették, gyorsan megjelentek a román rendőrök, akik eddig csak mint kívülállók szemlélődtek, és gyorsan kimentették honfitársukat a magyar kezek szorításából.
Este a Duna TV híradójának nyilatkozott egy igen nagy tudású oláh „úriember”, aki a következőket mondotta: „ Ez a szobor tulajdonképpen a magyarság a Nagy-Magyarország jelképe, amelyet a fasiszta Horthy megszállás idején állítottak fel, csak a rosszat jelenti a magyarokról. Nekünk nincs szükségünk magyar szobrokra román hazánkban.”
Ehhez nem szükséges kommentárt fűznünk, inkább nézzük a tényeket. Az aradi szabadság emlékművet 1890-ben állították fel a város főterén. Trianon után a román megszállók körbedeszkázták, majd  1925-ben szétszedték és az aradi várba vitték. Sajnos 1940-ben a II. Bécsi döntés Arad városát nem adta vissza, ezért nem történhetett meg a „fasiszta Horthy megszállás”, így az emlékmű visszaállítása sem. 1890-ben a tényleges felállításkor pedig Horthy Miklós még csak 22 éves sorhajózászlós a Monarchia haditengerészeténél. Hát ennyit az „érzékeny lelkületű” oláh történelem ismeretről.
Az RMDSZ által szervezett megemlékezések finom szólva is langyosra sikerednek. Először a román himnuszt játsszák és csak utána a magyart. A románul is elmondott beszédek vezérfonala mindig a megbékélés, az egymás iránti tisztelet és persze a közös igyekezet az Európai Unióba. Az RMDSZ aktivistái már nem egyszer szólították fel társaságunkat, hogy ne lengessük a címeres magyar lobogót. Mindig más volt a kifogás. Vagy azért mert nem állami szimbólum a címeres trikolór, és ezzel sértjük a román érzékenységet. Vagy, mert úgymond a helyi magyarok isszák meg a levét ha mi itt „magyarkodunk”. Látva , hogy ezzel nem érnek el eredményt azzal fenyegetőztek, hogy jönnek a rendőrök és ők veszik el tőlünk. Persze a rendőrök soha nem jöttek, de videofelvételt készítettek rólunk nem is rövidet. Meddig hátrálunk még, meddig etethetnek a megbékéléssel és a toleranciával, mikor telik be végre a pohár és mikor gondolkodik el az erdélyi és a többi elszakított honfitársunk, hogy több mint 80 év alatt csak elvettek és semmit nem adtak? Nem érdekel a hazugságra, tudatos hamisításra és butasága alapozott dákó-román „érzékenység”. Főleg nem október 6-án egy olyan  városban, ahol a román magyarüldözés és betelepítés az 1920-as 73%-os magyar többségből ( a maradék 27-ből is csak 16% volt román nemzetiségű ) 80 év alatt kevesebb mint 20%-nyi kissebséget produkált. Kérdésem a következő: Egy közösségnek minek olyan szövetség, ezen belül is vezetőség, amely nem tud ( vagy nem is akar? ) hatékonyan küzdeni a jelenleg román megszállás alatt lévő magyarság jogaiért, megmaradásáért és jövőéért ? Ez természetesen vonatkozik az összes megszállt terület kirakat magyar politikusaira. Sajnos az elszakított magyarok nem elhanyagolható hányada magáévá tette ezt az öngyilkos szemléletet, a lassú de biztos pusztulást választják az életet és megmaradást jelentő radikalizmus helyett. Mi értelme, hogy az RMDSZ bent legyen a parlamentben, sőt a kormányt is támogassa, ha nem tudják biztosítani a magyar jövőt Erdélyben ? Tétlenül és megalkuvóan nézik, hogy a „dákó-román érzékenyek” a mai napig folyamatosan egy cél érdekében dolgoznak: Eltüntetni Erdélyből a magyar fajt, minden történelmi és kulturális emlékével együtt. Az Unióba igyekvő eurokonform románok pedig könnyen takaróznak Nyugat előtt az RMDSZ parlamenti képviseletével és kormánytámogató nemzetáruló politikájával. Ezt látva a Kelet-Európáról vajmi keveset tudó nyugati politikusok számára nem lehet kétséges, hogy Romániában demokrácia van és nincs kissebségi kérdés. A nagy román kalapon bokréta szerepét betöltő RMDSZ a rendszerváltás óta nem tudott kiharcolni egy független magyar egyetemet, nem tudta megállítani a székelyföldi betelepítést és a szórványmagyarság szinte megállíthatatlan pusztulását. Ami jelenleg a legfájóbb, nem sikerült az aradi szabadság emlékművet felállítani a város egy kis eldugott terén sem, holott ez lenne a minimum. Ezt persze köszönhetjük a Magyarországon működő románimádók legnépesebb csapatának az MSZP-nek és élharcosuknak a magyarországi román miniszterelnöknek Petru Medgyessynek. A csonkaországi és az elszakított területek kirakatpolitikusaiban nem bízhatunk és nem is várhatunk tőlük radikális nemzetstratégiát, hiszen lételemük a szolgaság és az idegeneknek való megfelelés. Amíg nem lesznek az egész Kárpát-medencében olyan fiatal vezetői a magyarságnak akik nemzeti öntudatukkal példát mutatnak és politikájuk lényege a magyar érdek mindenekelőtti védelme, nekünk névtelen hazafiaknak kell ott lennünk minél több rendezvényen. Egyre többen és többen, hogy ellenségeink érzékeljék, soha nem adjuk fel! Töretlen kitartással és büszkén nézzünk a szemükbe, bárhol járunk a Kárpát-medencében. Szítsuk fel és adjuk tovább a tüzet, hogy fellángolhasson és a Kárpátok gerincéig söpörjön az egészséges magyar nacionalizmus.

                                                                          Kis Csaba 2003.november


In memoriam Budapest 1944-45
( Tények és gondolatok egy évforduló kapcsán)

    1944. augusztus 27-én az Ojtozi-szoros kiszélesedésében lévő Sósmező falu megszállásával a szovjet csapatok a történelmi Magyarország területére léptek. Erdélyben és az Alföldön váltakozó hevességgel folytak a harcok a túlerőben lévő szovjet és román, és a német-magyar véderő között. A harcoló felek erőit és veszteségeit jól szemlélteti az 1944. október 5.-e és október 28.-a között lezajlott alföldi páncéloscsata: Az ellenség élőerő szempontjából kétszeres, páncélosok és repülőgépek szempontjából másfélszeres, lövegek és aknavetők szempontjából háromszoros túlerőben volt. A kisebb létszámú, kevesebb haditechnikával rendelkező német-magyar véderő, köszönhetően magasabb szaktudásának és elszánt védekezésének nagy veszteségeket okozott az ellenségeknek. Közel hatszor annyi orosz és román katona halt és sebesült meg, mint német és magyar. Páncélosokból és repülőgépekből megközelítőleg kétszer annyit tettünk harcképtelenné, mint amennyit mi veszítettünk.
     A száznyolc napig tartó budapesti csata 1944. október 29-től 1945. február 13-ig tartott. A szovjet csapatoknak december 24-re sikerült körbezárni Budapestet és a magyar főváros ostromgyűrűbe került. Ezzel kezdetét vette e II.világháború-Sztálingrád után – leghosszabb ideig tartó, legpusztítóbb, legvéresebb város ostroma. A sors fintora, hogy a gyűrűben rekedt a helyi lakosság mellett több ezer olyan civil is, akik éppen az oroszok elől menekülve, a már megszállt országrészekből érkezve kerestek oltalmat a fővárosban. A városba maradt civilek az óvóhelyeken és pincékben szenvedték végig az ostromot. Budapest-erőd főparancsnokává Karl Pfeffer Wieldbruchot a IX. SS hegyihadtest parancsnokát nevezték ki. A magyar csapatok parancsnoka Hindy Iván altábornagy, akinek szinte semmi beleszólása nem volt a hadműveletekbe. Sztálin, a 2. Ukrán Front parancsnokának Malinovszkij marsallnak három napot adott fővárosunk menetből való elfoglalására. A marsall ismerve veszteségeiket és a német-magyar csapatok szívósságát, ezt eleve lehetetlennek tartotta. A bekerített Budapesten körülbelül 80 ezer hadra fogható német, magyar és más nemzetiségű önkéntes állt szemben 150 ezer orosszal és románnal. A Wermacht és a Waffen SS egységei mellett a Magyar Királyi Honvédség különböző alakulatai, hungarista harccsoportok nyilaskatonái, csendőralakulatok, az egyetemi rohamzászlóalj és különböző önkéntes harccsoportok próbálták feltartóztatni a vörös hordákat, bízva az ígért felmentő sereg megérkezésében. A hősiesen küzdő védők hatalmas veszteségeket okoztak az ellenségnek, de a túlerő nyomására január 17-én a pesti oldalt fel kellett adniuk. Minél kisebb területre koncentrálódott a csata, annál hevesebben csaptak össze a szemben álló felek, utcáról utcára, házról házra folyt az elkeseredett küzdelem. A Dunántúlon megindított, Budapest felmentését célzó Konrad  hadműveletek megakadtak a nagy erejű szovjet ellentámadások miatt, így a védők magukra maradtak. Habár a IV. SS páncélos hadtest harckocsijainak sikerült éket verni az ellenséges vonalakba és közel 21 km-re megközelítették a gyűrűt, megállíthatatlanul törve előre bajtársaik segítségére, félve a bekerítéstől, erősítés hiányában visszarendelték őket.  A Budán körülzárt egységek egyre kevesebb légi úton továbbított utánpótlást kaptak, kritikusan fogyott a legfontosabbnak tartott lőszer, élelmiszer, gyógyszer és üzemanyag mennyiség. Január végén Buda északi része is a szovjetek kezére került, február 10-én már csak a vár környékén folytak a harcok. Sebesültek ezrei szenvedtek kötszer és gyógyszerek nélkül, sok esetben a halottakról szedték le a még használható kötéseket, hogy próbáljanak segíteni az élőkön. A reménytelen helyzetben a Wieldenbruch által összehívott haditanács február 11-én délelőtt úgy határozott, hogy este 8 órakor áttörik az ostromgyűrűt és a Budai hegyeken keresztül megpróbálják elérni a német vonalakat. Este hat óra előtt rádión továbbították a hírt, ezután összetörték az adókat. Ettől a perctől kezdve visszafordíthatatlanná vált a parancs és elérkezett a budapesti csata utolsó felvonása, a kitörés. A védők létszáma ekkor már 23900, ebből 9600 sebesült németre, illetve 20000, ebből 2000 sebesült magyar katonára csökkent. A kitörők létszámáról nincsenek pontos adatok, ugyanis a sebesültek többségét hátra kellett hagyni, és voltak olyanok is akik nem vállalták az akciót. Az oroszok valószínűleg árulás révén tudomást szereztek  a tervezett útvonalról és amint megjelentek az első csoportok, a megmaradt páncélosok fedezetében, gyilkos tüzet zúdítottak rájuk. A legelszántabb SS egységek vezette támadás óriási veszteségek árán tudta csak leküzdeni az ellenség első állásait. A következő csoportoknak, köztük sok civillel, már szó szerint halottakon és nyöszörgő sebesülteken keresztül kellett átvágniuk magukat. A jól megbújó vörösök mészárszékké változtatták a kitörési útvonalat, aknák robbantak és golyók süvítettek minden felé, fától fáig, kapualjtól kapualjig ugráltak és próbálták viszonozni a tüzet az életükért küzdő kitörők. Az első órákban közel 5000 fő halt hősi halált. Az életben maradt sebesülteket az oroszok a helyszínen agyonlőtték, aki így járt még mindig szerencsésebb volt azon bajtársainál akiket szörnyű kínzások után végeztek csak ki. A Budai erdőkbe kijutott kisebb nagyobb csoportok egyesülve próbáltak a jótékony köd és fák fedezékében minél távolabb kerülni a várostól. Az oroszok részéről pedig kezdetét vette a hajtóvadászat az erdőkbe kijutott menekülők után. Az elcsigázott, éhes, lőszerükben megfogyatkozott német és magyar katonákból legfeljebb 785 érte el a német vonalakat. A Budai hegyekbe kijutott több ezer kitörő túlnyomó többsége viszont elesett a harcban, vagy szerencsésebb esetben fogságba került. Azokat az ukrán és orosz önkénteseket akik a bolsevizmus ellen a németek oldalán harcoltak, válogatott kínzások után legtöbb esetben azonnal kivégezték. A német főparancsnok és Hindy Iván altábornagy különböző csapattestekkel az Ördögárok csatornarendszerén át próbált kijutni a hegyekbe, de február 12-én fogságba estek. Wieldenbruch 10 évet töltött egy szibériai hadifogoly táborban és 1955-ben visszajutott hazájába, Hindy Ivánt a szovjet megszállás alatt lévő „demokratikus Magyarország népbírósága” mint háborús bűnöst elítélte és kivégezték. A győzelmi mámorban tobzódó vörösök a vár pincéiben és kazamatáiban maradt több mint tízezer sebesültet sem kímélték, egyszerűen rájuk gyújtották a kórházat és kézigránátokat dobáltak be. A Honvédelmi Minisztérium melletti kórház járóképtelen betegeit a változatosság kedvéért kihordták az útra és harckocsikkal tapostatták szét őket. Az elfoglalt fővárosban szabadrablás vette kezdetét, a második hullámban érkező nemi erőszakra és rablásra szakosodott szedett-vetett hordák, rettegésben tartották a pincékből és óvóhelyekről kimerészkedő lakosságot. Malinovszkij, hogy igazolja Sztálinnak a védősereg nagy létszámát és az elhúzódó ostromot, civilek ezreit vitette el hadifogolyként. Itt kell megjegyezni, hogy az ostromban kitüntetett szovjet katonák, nem Budapest felszabadításáért, hanem elfoglalásáért kaptak kitüntetéseket.
      A balliberális média és hasonszőrű politikusok ezt a szörnyűséget a mai napig nem szégyellik „felszabadulásnak” nevezni, a kommunizmus ellen végsőkig kitartó, hazájukért életüket áldozó katonákat pedig csak „fasiszta csürhe” jelzővel illetik. Az ő szemükben az volt a jó honvéd aki megszökött alakulatától, és még harcolt is az oroszok oldalán, mutatva az utat a „felszabadító Vörös Hadseregnek”. A mi példaképeink nem ezek a muszkavezető hazaárulók, hanem azok a honvédek és önkéntesek akiknek volt becsületük, kötelességtudatuk és bátorságuk a harchoz. Ezek a férfiak nemcsak Magyarországot, hanem Európát is védték egy olyan erkölcstelen rendszer ellenében, amely mint beigazolódott, a nemzeti lét pusztulását, gondolkodásra képtelen szolgalelkű tömegek kitermelését tűzte ki céljául, hatalma megtartása érdekében. A jelenlegi globalizációnak szintén ezek a céljai, a háttérből irányítók sem változtak: a világuralomra törő cionista  hódítók. Segédcsapataik a képmutatás és köpönyegforgatás művészei behálózzák az egész magyar közéletet, a langyos jobbközéptől a másságot imádó liberálisokon keresztül a mára szerény szociáldemokratává vedlett undort keltő bolsevikokkal bezárólag. A globalizálódó Európa őket szereti, kitünteti és várja a nagy nemzetközi bazárba az Európai Unióba. De mi nem kérünk sem belőlük sem pedig ebből az erkölcstelen pusztuló Európából.
      A régi mondás még mindig érvényes: A történelmet azok írják akik felakasztják a hősöket. S amíg ez nem változik a harcot tovább kell folytatnunk, mint tették azt Budapest végsőkig kitartó védői, a mi hőseink.

Kis Csaba 2004. február

Budapest védelmében harcoló önkéntes alapon szerveződött Vannay zászlóalj parancsnokának, Vannay László őrnagynak buzdító beszéde katonáihoz harcba indulás előtt:
„ Fiaim! Ma lehúzott gatyával kapott el bennünket az ellenség. Kivertek minket az állásainkból, még a sebesültjeinket is hátrahagytuk. Most a ti vacsorátokat eszik, a ti borotokat isszák, és magyar lányokat becstelenítenek. De mi nem alszunk. Hajnalban támadunk, és megsemmisítjük az ellenséget! Ez a harc nem lesz sétaút. Készüljetek egy Vérnászra, talán a halál a jegyesetek. Ne adjátok olcsón életeteket. Küldjetek előre szolgának minél több Ivánt, az örök vadászmezőkre! És itt egy jobb hír. A Balatontól a Duna irányába hatalmas támadásba lendültek saját erőink. Még néhány nap, áttörik az ostromgyűrűt, és Budaörsre érkeznek. Addig majdcsak kitartunk. Nem engedhetjük meg az ellenségnek, hogy besétáljon a fővárosunkba, mint 1919-ben a románok! Nem, nem, soha!”


A gyalázat napja: 2004. december 5.

Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,
Mindenütt van, ahová tekintesz,
S legnagyobb és legveszélyesebb az,
Ki mint testvér símul kebleinkhez. 

Köztünk van a legnagyobb ellenség, 
A cudar, az áruló testvérek! 
S egy közűlök százakat ront el, mint 
A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

Könnyü bánni külső elleninkkel,
Ha kivesznek e belső bitangok…
Félre most, lant… futok a toronyba,
Megkondítom azt a vészharangot!

(Petőfi Sándor: A nemzethez 1848 – részlet)  

Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok:
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ma már a Végeken dobog.
Hangos szóval hiába fogadkoztok:
Hogy „soha! s,  mindörökké!”
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ott ver, hol Magyarország nincsen többé.

Bennünket összekalapált a bánat,-
Ti atomokra hulltok itten szét.
Egymást farkas-fogakkal tépitek,
Nektek nem volt a nagy lecke elég.
Amerre nézek: pártok, újra pártok
És zászlók, amiket a szenvedély
Már előre más vérébe mártott.

Reményik Sándor: Keserű szívvel 1924 – részlet)

Másfél millió, szavazati joggal rendelkező felnőtt lakosság még ötöde sem. Ennyi egészséges nemzettudattal rendelkező magyar maradt a csonka haza határain belül a XXI. század elejére? Nyolcmillió választóból csupán ennyien érezték át, hogy mit jelent ez a szavazás a határon túli magyaroknak?
Igen, eddig süllyedtünk, nemzetünk magyar állampolgársággal rendelkező többsége szellemi és erkölcsi mélyponton vegetál. Az önös haszonszerzés, az anyagiasság mindenek felé helyezése és az ezt kampány célra bármikor kijátszó balliberális hatalom, az összetartozás és a hazafiság legnagyobb ellenségévé vált. Sajnos a másfél millió IGEN szavazat sem tükrözi tisztán a jelenlegi helyzetet. Ebben a számban benne vannak azok is akik családjainkban, baráti társaságunkban, ismerőseink között a mi segítségünkkel a becsület és szolidaritás IGEN-ét húzták be ezen a napon. Szólnunk kell még egy jelentős csoportról, akik szintén beletartoznak a másfél millióba, de csak mint jó pártkatonák és nem mint hazafiak húzták be az IGEN-t. Ők a kicsit tudatlan, kicsit helyezkedő, kicsit számító, de nagyon politizáló Viktor imádó érdek fideszesek. De legalább megmenekültek a gyalázattól és a szégyentől, amely sújtja azt az öt milliót akik nem voltak képesek Trianon után 84 évvel egy X segítségével jelképesen kezet nyújtani elszakított és megalázott testvéreinknek. Tudom többségük ostobasága és tudatlansága olyan szinten van, hogy egyáltalán nem érdekli őket, sem ez a kérdés, sem más. Nemzeti öntudat nélküli, rabszolga gondolkodású ide-oda terelgethető, és ami lényeg jól nyúzható „lakosság” ők. Nagyon remélem, hogy vannak köztük olyanok, ha kevesen is, kiknek az elmúlt hetek határon túlról érkező hírei hallatán mégis megszólal valami ott legbelül: a lelkiismeretük.
A másik másfél milliónak, a NEM-mel szavazók táborának viszont nincs bocsánat, nem csak a gyalázat és a szégyen bélyegét égették magukra, de megvetés és undor lesz az osztályrészük a világ hazafias gondolkodású magyarjai részéről. Saját fajtájukat, nemzetüket köpték szembe ezeka magyarul beszélő, a patkány hazaáruló MSZP-SZDSZ maffiát végsőkig követő „állampolgárok”. Olyan mélyre süllyedtek, ahol a XX. századi magyar történelem söpredéke dagonyázik. Kun Béla, Rákosi Mátyás, Kádár János és Horn Gyula emésztőgödrébe.
Kik tartoznak ide? Vegyük sorba a tudatos hazaárulók, a tudatlan tömegek, és a pénzért, hatalomért bármire kész kisebb és nagyobb zsiványok táborát. Sajnos értelmiségiek ezrei, többségük bolsevik őskövület a többi pedig másság imádó liberális. Közülük kerülnek ki az élharcos szocik és szadeszesek, a pártszervezetek vezetői akik terelgetik a több százezer tudatlan, agymosott, szerencsétlen szellemi nyomorultat az MSZP-SZDSZ szavazóbázisát. Gyűlölik a hazafiságot, irtóznak a teljes hazától, a történelmi Magyarországtól. Trianon hallatán rögtön farkast kiáltanak és fasiszta náci veszélyről ömlengnek. Egy magát hazafinak valló magyar elakadt lélegzettel hallgatja ideológiájukat. Tizennégy évvel a gengszterváltás után egyre büszkébbek magukra és tudatosan hamisítják a magyar történelmet. Leegyszerűsítve: ami jó volt az elmúlt száz évben azt mind baloldaliak csinálták, ami pedig rossz azt a nemzeti erők az „irredenta-nacionalista-fasiszták”. Ilyen egyszerű az egész, mi ezt hogy nem értjük meg?
Itt vannak még a pártkatonák az MSZP-SZDSZ nagystílű és kisstílű szekértolói, akik pénzért, hatalomért, talán csak morzsákért, de képesek nagyon sok segget folyamatosan és kitartóan fényesre nyalni. Nincsenek elveik, gőzük sincs a nemzeti öntudatról, még talán a szót sem tudják értelmezni. Történelmi ismereteik a nullával egyenlők. A másfél millió többsége viszont, az én mindent elhiszek, és megteszek csak Gyurcsány elvtárs mondja, típus. A legnagyobb ostobaságokat is képesek készpénznek venni ha a szellemi nagyságok ( MSZP-SZDSZ vezérkara) és az RTL Klub mondja, ha TV2 is megerősíti akkor szentírásnak veszik. Nincs nemzeti érzésük, és nincs is rá szükségük. Mit kezdjenek vele, hiszen semmi haszonnal nem jár. 1989-ig a párt csiszolgatta agytekervényeiket, onnantól kezdve pedig már a kereskedelmi globál-mocsok is besegített az elvtársaknak. Saját történelme nem érdekli, az erdélyi, felvidéki vagy éppen délvidéki magyarban a román, szlovák, jugó idegent látja, aki elveszi munkáját, nyugdíját vagy bármit amit Gyurcsány nagytőkés elvtárs a „felelős bátor hazafi” mond. A baloldaliak tudatlansága határtalan, elég rákapcsolnunk a „magyar” ATV  esti műsoraira és a beküldött sms-eket olvasgatnunk. Tíz perc alatt kikészül az ember. Mintha nem is hazánkból érkeznének az üzenetek, hanem egy ellenséges országból, a hozzászólók már-már nyíltan saját fajtájukat tagadják meg. Ostobaságuk és alpári butaságuk határtalan, és még büszkék is rá. Talán ez a legborzasztóbb!
A mai globalizálódó világban a túlélést nemzetünk számára az összetartozás, az egységgé kovácsolt nemzeti szolidaritás teremtheti meg. December 5-én a társadalom többségét uraló rabszolga szellem és propagandistáik újabb szeget ütöttek Trianon koporsójába. De legalább tudjuk hányadán állunk. Mi itt a csonka országban kevesebb mint másfél millióan, és ti ott a határokon túl együtt egy hazában a Kárpát-medencében, akkor is magyarok maradunk. Ne feledjük és gyűjtsünk erőt a Szózat újra aktuálissá vált soraiból: „Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán.”

Kis Csaba 2005. január

Wass Albert 1940-ben, Észak-Erdély visszatérése után, írott intelmei az Erdélybe érkezők számára melyek a mai napig aktuálisak maradtak:
„Az jöjjön csak ide, aki testvért keres, nem pedig koncot, akit ennek a földnek szeretete vonz, s nem a megmaradt zsírja. Sokat szenvedett föld ez az ország, áhítattal tegye lábát reá, aki messziről jön. S a házigazda rajta mi vagyunk. És ez a házigazda, bár üres zsebekkel áll, de sokat küzdött, sokat tanult és erényekben gazdag. Léha viselettel meg ne botránkoztassa haszonleső vendég.”



Ugrás a lap tetejére
Indulás: 2008.05.02Bodnarhonlap.hu