Figyelmeztetés



Hogy találtál rá az oldalra?
A kezdetektől ismerem a termékeket
Interneten böngészve
Újságban láttam hirdetésben
Barátoktól, ismerősőktől hallottam róla
Pólót, pulcsit vásároltam koncerten
Pólót, pulcsit vásároltam üzletben
Szavazás állása

 

1. Batsányi János: Bíztatás

2. Kölcsey Ferenc: Hymnus

3. Vörösmarty Mihály: Szózat

4. Petőfi Sándor: Ha férfi vagy, légy férfi

5. Petőfi Sándor: Magyar vagyok

6. Petőfi Sándor: A nemzethez

7. Petőfi Sándor: Élet vagy Halál!

8. Petőfi Sándor: Fiam születésére

9. Tompa Mihály: A gólyához

10. Sajó Sándor: Most jöttem Erdélyből

11. Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele

12. Sajó Sándor: Fegyverre!

13. vitéz Somogyváry Gyula: Jaj!

14. vitéz Somogyváry Gyula: Erdélyi bordal 1921-ből

15. Kárpáti Piroska: Üzenet Erdélyből

16. József Attila: Nem! Nem! Soha!

17. József Attila: Pogányos hitvallás magyarul

18. Reményik Sándor: Keserű szívvel

19. Sajó Sándor: Nem akarok gyáva csendet

20. Sértő Kálmán: Utolsó roham

21. Sértő Kálmán: Kívánság

22. Wass Albert: Üzenet haza

23. Varga Zsolt: Hoth páncélosai avagy a félelmetes II. SS-páncéloshadtest

24. Varga Zsolt: A Jani

25. Varga Zsolt: A pesti srácok

26. Varga Zsolt: Magyar sors

27. Varga Zsolt: Vérző nemzetem 1956


 

Batsányi János: Bíztatás

 

A Hazáért élni, szenvedni, s jót tenni,

Ügye mellett önként s bátran bajra menni,

Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,

S minden áldozatra mindenha kész lenni –

 

Barátom! oly dolgok, mellyek az embernek

Dicsőség mezején oszlopot emelnek,

S mellyekért (bár, míg élsz, sokan nem kedvelnek)

A Jók sírodban is áldanak tisztelnek.

 

(1787)

 

József Attila: Pogányos hitvallás magyarul

 

Hol vagy erős pogány sereg,

Hős Vata, bálványos berek ?

Hol alszol, bátor Bocskay ?

Kossuth dicső csapatjai ?!

 

A bősz magyar vér nem buzog ?

Mint gyáva, hitvány koldusok

Könyörgünk már az életér’?

Hadúr öszvérként mendegél ?

 

Ó nem, ilyet ne higgyetek –

Hadúr itt van közöttetek,

Hadúr, a roppant Őspogány

Üget sötétpej vadlován.

 

Szegődjünk hát nyomába mi

Gyávaságot irtani,

Álljuk helyünket emberül –

Ki küzd, megél, más elmerül.

 

Megáll isten, megáll a világ,

Gyönyörrel bámul ily csudát,

Hogy vasököllel ha akar,

Szabad s egész lesz a magyar.

 

(1922)

 

József Attila: Nem! Nem! Soha!

 

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége

Nem lehet, nem soha! Oláhország éke!

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fújni a Kárpátok felett!

 

Ha eljő az idő -  a sírok nyílnak fel,

Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

 

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk a határkőre

És mindent letiprunk! – az lesz a viadal!!-

Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

 

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

 

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk! Vagy érte meghalunk.

 

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha! Soha Árpád honát!

 

(1922 első fele)

 

Kárpáti Piroska: Üzenet Erdélyből

 

Üzent az Olt, Maros, Szamos,

Minden hullámuk vértől zavaros.

Halljátok ott túl a Tiszán,

Mit zeng a szél a Hargitán?

Mit visszhangoznak a csíki hegyek?

Erdély hegyein sűrű fellegek.

Ez itt magyar föld és az is marad,

Tiporják bár most idegen hadak,

Csaba mondája új erőre kel,

Segít a víz, a tűz, a csillagok…

És nem leszünk mások, csak magyarok!

 

Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk,

Halott vitézek lelke jár velünk!

Előttünk száll az ős turulmadár;

Nem is lesz gát és nem lesz akadály,

Ember lakol, ha ellenünk szegül!

A székely állja rendületlenül.

Üzenik a gyergyói havasok:

Megvannak még a régi fokosok.

Elő velük, gyertek, segítsetek!

Hollók, keselyűk, tépik a szívünket,

Rabló hordák szívják vérünket.

Ha nem harcoltok vélünk…elveszünk!

A honszerző hősöknek hantja vár,

Ha odavész az ős magyar határ,

S ha rablónak kedvez a világ,

Mutassunk újabb nagy csodát!

Megmozdulnak mind a csíki hegyek!

S székelyföld nem terem kenyeret.

Elhervad minden illatos virág,

Mérget terem mind a gyümölcsfa-virág.

Vizek háta nem ringat csónakot,

Székely anya nem szül több magzatot.

 

Vadon puszta lesz az egész vidék.

S ha végezetül még ez sem lesz elég,

A föld megindul, mennybolt megszakad,

De Erdély földje csak magyar marad!

 

Kölcsey Ferenc: Hymnus

 

Isten, álld meg a magyart

kedvvel bőséggel,

Nyújts feléje védő kart,

Ha küzd ellenséggel;

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e nép

A múltat s jövendőt!

 

Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.

S merre zúgnak habjai

Tiszának, Dunának,

Árpád hős magzatjai

Felvirágozának.

 

Értünk Kunság mezein

Ért kalászt lengettél,

Tokaj szőlővesszein

Nektárt csepegtettél.

Zászlónk gyakran plántálád

Vad török sáncára

S nyögte Mátyás bús hadát

Bécsnek büszke vára.

 

Hajh,de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben,

S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben

Most rabló mongol nyilát

Zúgattad felettünk,

Majd töröktől rabigát

Vállainkra vettünk.

 

Hányszor zengett ajkain

Ozman vad népének

Vert hadunk csonthalmain

Győzedelmi ének?

Hányszor támadt tenfiad

Szép hazám, kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre?

 

Bújt az üldözött, s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szerte nézett s nem lelé

Honját a hazában.

Bércre hág és völgybe száll,

Bú s kétség mellette,

Vérözön lábainál,

S lángtenger fölette.

 

Vár állott, most kőhalom,

Kedv s öröm röpkedtek,

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság nem virúl

A holtak véréből,

Kínzó rabság könye húl

Árvánk hő szeméből!

 

Szánd meg isten a magyart

Kit vészek hányának,

Nyújts feléje védő kart

Tengerén kínjának.

Bal sors akit régen tép

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e nép

A múltat s jövendőt!

 

(1823)

 

Petőfi Sándor: A Nemzethez

 

Konduljanak meg a vészharangok!

Nekem is egy kötelet kezembe!

Reszketek, de nem a félelemtől;

Fájdalom és düh habzik szivembe’!

 

Fájdalom, mert düledék hazámra

Uj viharnak közeledtét látom,

És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert

Nem szakad le szemünkről az álom.

 

Pillanatra fölriadt e nemzet,

S szétnézett, mi zaj van a világban?

És a másik oldalára fordult,

S mostan ujra aluszik javában.

 

Ébredj, ébredj istenverte nemzet,

Aki ott az elsők közt lehetnél,

S kárhozatos lomhaságod által

Mindig hátul és alant hevertél!

 

Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz,

Soha többé nem lesz ébredésed,

S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak,

Míg nevedet sírkövedre vésed!

 

Föl, hazám, föl! százados mulasztást

Visszapótol egy hatalmas óra,

„Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!”

Ezt írjuk föl ezer lobogóra.

 

Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy

Volt is, nem is a mienk az ország;

Valahára mutassuk meg már, hogy

Senkinek sincs semmi köze hozzánk.

 

Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk,

Irtsanak ki ház ezen világból!...

A haláltól, nem tagadom, félek,

De csupán a becstelen haláltól.

 

Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk,

Haljunk meg oly szépen vitézül,

Hogy azok is megsirassanak, kik

Eltörölnek a földnek szinérül!

 

Legyen olyan minden ember, mintha

Zrínyi Miklós unokája volna,

Harcoljon ugy minden ember, mintha

Egyedűl rá támaszkodnék honja!

 

Oh de akkor, akkor nem veszünk el,

Akkor élet és dicsőség vár ránk,

Akkor saját örök birtokunk lesz,

Ami után eddig csak sovárgánk.

 

Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!

Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,

Mint a villám, oly váratlanúl és

Oly erővel törj ellenségedre.

 

Hol az ellen, kérdezed? Ne kérdezd,

Mindenütt van, ahová tekintesz,

S legnagyobb és legveszélyesebb az,

Ki mint testvér símul kebleinkhez.

 

Köztünk van a legnagyobb ellenség,

A cudar, az áruló testvérek!

S egy közűlök százakat ront el, mint

A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

 

A halálos ítéletet rájok!

Százezerszer sujtson bár a hóhér,

Bár a házak ablakán foly is be

Az utcáról a kiáradó vér!

 

Könnyü bánni külső elleninkkel,

Ha kivesznek e belső bitangok…

Félra most, lant… futok a toronyba,

Megkondítom azt a vészharangot!

 

(1848. augusztus)

 

Petőfi Sándor: Élet vagy halál!

 

A Kárpátoktul le az Al-Dunáig

Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!

Szétszórt hajával, véres homlokával

Áll a viharban maga a magyar.

Ha nem születtem volna is magyarnak,

E néphez állanék ezennel én,

Mert elhagyott, mert a legelhagyatottabb

Minden népek közt a föld kerekén.

 

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,

Mit vétettél, hogy így elhagytanak,

Hogy isten, ördög, minden ellened van,

És életed fáján pusztítanak?

S dühös kezekkel kik tépik leginkább

Gazúl, őrülten a zöld ágakat?

Azok, kik eddig e fa árnyékban

Pihentek hosszú századok alatt.

 

Te rác,te horvát, német, tót, oláhság,

Mit marjátok mindnyájan a magyart?

Török s tatártól mely titeket védett,

Magyar kezekben villogott a kard.

Megosztottuk tivéletek hiven, ha

A jó szerencse nékünk jót adott,

S felét átvettük mindig a tehernek,

Mit vállatokra a balsors rakott.

 

S ez most a hála!... vétkes vakreménnyel

Reánk uszít a hűtelen király,

S mohó étvággyal megrohantok minket,

Miként a holló a holttestre száll.

Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,

De a magyar még nem halotti test,

Nem, istenemre nem! s hajnalt magának

Az égre a ti véretekkel fest.

 

Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,

Életre-halálra ki a síkra hát,

Ne légyen béke, míg a magyar földön

A napvilág egy ellenséget lát,

Ne légyen béke, míg rossz szívetekből

A vér utósó cseppje nem csorog…

Ha nem kellettünk nektek mint barátok,

Most mint birókat , akként lássatok.

 

Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,

Mely birtokodra s életedre tör,

Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,

Föl az utósó ítéletre, föl!

A századok hiába birkozának

Velünk, és mostan egy év ölne meg?

Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,

És most e tetvek egyenek-e meg?

 

Föl, nemzetem, föl! Jussanak eszedbe

Világhódító híres őseid.

Egy ezredév néz ránk itélő szemmel

Atillától egész Rákócziig.

Hah, milyen a múlt! Hacsak félakkorák is

Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,

El fogja lepni árnyékunk a sárba

És vérbe fúlt ellenség táborát!

 

(1848. szeptember 30.)

 

Petőfi Sándor: Fiam születésére

 

Ide, ide fiamat kezembe,

Hadd szorítsam a szivemhez őt!

Mintha volnék újonnan teremtve,

Hogy éltemnek ifju lombja nőtt!

 

Üdvezellek, lelkem szép kis ága,

Üdvezellek, édes magzatom!

Sírásodnak bánatos zajába

Beleolvad örvendő dalom.

 

Kis parányom, milyen nagy örömmel

Állok itt és nézem képedet!

Kell-e még pap? Örömkönnyeimmel

Keresztellek én meg tégedet.

 

Csillagász lett végre is belőlem,

Itten állok csillagom előtt,

Arcvonásait hosszasan szemlélem,

S találgatom a távol jövőt.

 

A reménynek nagy virágos fája,

Mit e csillag fénye fölmutat;

Csak ne szálljon kora dér reája,

Mely leszedné e virágokat.

 

Oh halál, te nem lész oly kegyetlen,

Hogy magaddal rántsd idő előtt;

Nem enyém lesz ő – tartsd ezt eszedbe –

A hazának nevelem fel őt.

 

Úgye, úgye, kisfiam, ha majdan

Én a sorbul kiöregedem,

Iparkodni fogsz túltenni rajtam,

Vagy betöltöd legalább helyem?

 

Vajha egykor ekkép szólanának

Nem-busulva sírom szélinél:

Meghalt! De nincs kára a hazának,

Nincs, mert lelke a fiában él.

 

(1848. december 15.)

 

Petőfi Sándor: Ha férfi vagy, légy férfi…

 

Ha férfi vagy, légy férfi,

S ne hitvány gyönge báb,

Mit kény és kedv szerint lök

A sors idébb-odább.

Félénk eb a sors, csak csahol;

A bátraktól szalad,

Kik szembeszállanak vele…

Azért ne hagyd magad!

 

Ha férfi vagy, légy férfi,

S ne szád hirdesse ezt,

Minden Démoszthenésznél

Szebben beszél a tett.

Építs vagy ronts, mint a vihar,

S hallgass, ha műved kész,

Mint a vihar, ha megtevé

Munkáját, elenyész.

 

Ha férfi vagy, légy férfi,

Legyen elved, hited,

És ezt kimondd, ha mindjárt

Véreddel fizeted.

Százszorta inkább éltedet

Tagadd meg, mint magad;

Hadd vesszen el az élet, ha

A becsület marad.

 

Ha férfi vagy, légy férfi,

Függetlenségedet

A nagyvilág kincséért

Árúba ne ereszd.

Vesd meg kik egy jobb falatért

Eladják magokat.

Koldúsbot és függetlenség!”

Ez légyen jelszavad.

 

Ha férfi vagy, légy férfi,

Erős, bátor, szilárd,

Akkor, hidd, hogy sem ember,

Sem sors könnyen nem árt.

Légy tölgyfa, mit a fergeteg

Ki képes dönteni,

De méltóságos derekát

Meg nem görbítheti.

 

(1847. január)

 

Reményik Sándor: Keserű szívvel

 

Keserű szívvel bizony mondom néktek,

Ti csonka-magyarok:

Az ország szíve, Magyarország szíve

Ma már a Végeken dobog.

Hangos szóval hiába fogadkoztok:

Hogy „soha!” s „mindörökké!”

Az ország szíve, Magyarország szíve

Ott ver, hol Magyarország nincsen többé.

 

Bennünket összekalapált a bánat, -

Ti atomokra hulltok itten szét.

Egymást farkas-fogakkal tépitek,

Nektek nem volt a nagy lecke elég.

Amerre nézek: pártok, újra pártok,

És zászlók, amiket a szenvedély

Már előre a más vérébe mártott.

 

Keserű szívvel bizony mondom néktek,

Ti csonka-magyarok:

Az ország szíve, Magyarország szíve

Nem bennetek dobog.

Nem halljátok, mit üzennek a Végek?

Párttalanul, politikátlanul,

Reménytelenül a mienk – a lélek!

 

Hangos szóval ne fogadkozzatok:

Hogy „soha!” s „mindörökké!”

Szétporlanak az arany-szólamok

Iszapos durva röggé.

Térjetek magatokba.

És próbáljatok önnön-magatokhoz

És próbáljatok hozzánk méltók lenni..

 

Azután jertek minket visszavenni.

 

(1924. június)

 

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele

 

Téli szél a targallyakat fújja;

Mint az Isten égre tartott ujja,

Mint megcsúfolt, kikacagott álom:

Állunk egyedül a nagy világon.

 

Elvették, s most véle nagyra vannak,

Törött véres kardját a magyarnak,

De míg minden nép a sírját ássa:

Van szava, hogy világgá kiáltsa.

 

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,

Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk,

Tiporhatják szűztiszta igazunk,

Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

 

De hirdessük guzsbakötött kézzel,

Sebes ajkkal, lázadó vérrel,

Idézve menny-pokol hatalmait,

Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt!

 

Kezünk, bár nem pihen a kardvason,

A szíveinkben nem lesz nyugalom,

Jöhetnek jövő századok, s megint

Csak „Recrudescunt” régi sebeink!

 

E sebek és e fájdalom örök,

Ettől vonaglik minden magyar rög,

Ettől vérez, ki majd nyomunkba hág,

Ettől nem gyógyulnak az unokák!

 

Tátra-erdők ettől zúgnak-búgnak,

Ettől reszket lelke minden zugnak,

Puha szívek kővé ettől válnak,

Kemény kövek élő szívként fájnak.

 

Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,

Sírban ettől nem lesz pihenésünk,

Ettől szorul a kezünk ökölbe,

Ettől sír a gyermek anyaölbe.

 

Fenyő madár, behavazott fákon,

Száraz haraszt, téli pusztaságon,

A folyók, a fák, a füvek szelleme,

Minden süvít: mi nem nyugszunk bele!

 

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,

Versailles-ig lobogjon az üzenet,

Hogy megroppant bár karunk ereje:

Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

 

(1918. december 16.)

 

Sajó Sándor: Fegyverre!

 

Magyarország katonái,

Tudtok-e még talpra állni?

Tudnotok kell: űz az átok,

Tudnotok kell: nincs hazátok,

Most riadjon harsonátok:

        Most nem másért, most magunkért,

        Ős földünkért, ős fajunkért

        Fegyverre, magyarok!

 

Lenni kell most, vagy nem lenni,

Vár a minden, vagy a semmi;

Itt vijjog a végzet rajtunk,

Azt kérdezi, van-e kardunk,

Élünk-e még, vagy meghaltunk;

        Most nem másért, most magunkért,

        Ős földünkért, ős fajunkért

        Fegyverre, magyarok!

 

Sikoltoz a Tátra alja,

Szívembe csap Erdély jajja

Én rab hazám, rab testvérem,

Megváltlak én, ha kell véren,

Isten engem úgy segéljen!

        Most nem másért, most magunkért,

        Ős földünkért, ős fajunkért

        Fegyverre, magyarok!

 

Másokért már hullt a vérünk,

Most már végre észre térünk:

Magunk írjuk magunk sorsát,

Egy a föld itt s egy az ország, -

Ezeréves Magyarország!

        Most nem másért, most magunkért,

        Ős földünkért, ős fajunkért

        Fegyverre, magyarok!

 

(1920)

 

Sajó Sándor: Nem akarok gyáva csendet

                                      A költő legutolsó verse

 

Földi ember, bús törvényül,

Vagy ifjan hal, vagy megvénül;

De sohsem túl az elégen,

Míg el nem ég, addig égjen.

 

Szomorú sors megvénülni,

Még szomorúbb: sutban ülni;

Nem akarok gyáva csendet,

Amíg élek, zúgok-zengek.

 

Meddig birom, majd elválik,

Csak azt tudom, mindhalálig;

Csendes ember lesz belőlem,

De csak kint a temetőben.

 

(1933)

 

Sértő Kálmán: Kívánság

 

Ott egyem meg a harcmezőn az

utolsó komisz kenyerem,

de ne legyen többé a hazám

akkora, mint a tenyerem.

Ha elbukom, hát volt értelme,

Védtem egy kócos szeretőt,

lábhoz tett fegyverrel állok meg,

hősen, az Úristen előtt…

 

Bizonytalanok most az órák,

titokba burkolt holnapok,

de gyűlölöm a satnya várást,

indulni inkább kész vagyok!

Puskám csövébe virágszálat

fűz majd egy kis magyar leány,

és csillagokkal lüktet szíve

utánam őszi éjszakán…

 

Sértő Kálmán: Utolsó roham

 

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Egy ugrás és a nyakukon leszünk,

Megkérdezzük majd, búzánk kell-e még,

Szemsugarunktól ruhájuk leég,

Vérében fetreng minden ellenünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Mindent elsöprő lángot lehelünk,

Jaj annak, akit felkap fogsorunk,

Hegyen-völgyön át dögölni dobunk,

Szentkardos hadúr vezényel nekünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Villámokat szül lobogó szemünk,

Oroszlán-nemzet, ha ugorva száll,

Hörgésrobajban arat a Halál,

A tigrisnél is vadabbak leszünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Fogcsikorgató kérdezők leszünk,

Széttépték azt az angyali hazát,

Az öregisten legszebb bánatát,

Még csecsszopóknak sem kegyelmezünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Völgybe hegyeket temet a szelünk,

Lángba borul az arcunk, a karunk,

Mi lángseregek, magyarok vagyunk,

Hetvenhét világ jöhet ellenünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Buzogányt, fokost, baltát lengetünk,

Az Isten reszket, elbújik a Nap,

Bocskoros sereg a fűbe harap,

Elvett jogokat százszor elveszünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Nem lehet többé cicázni velünk,

Barikád hasad, hajránk, ha dörög,

Tolvajok fodros vére hömpölyög,

Hörgésekre csak tűzzel felelünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

vitéz  Somogyváry Gyula: Jaj!

(„A magyar nemzetgyűlés ratifikálta a trianoni szerződést…”)

 

Most már aztán csehek lesztek kutyák

és még nagyobb úr lesz a kancsuka.

A gőgös, keshedt, vén turulmadár

nem száll már többet e rögre soha.

A föld húsa, mint ekétek kifordít,

Arany-Prágának ont majd gabonát

s csehek lesztek vagy megfeszültök,

                    kutyák!

 

Hallod-e székely? Európa ítélt.

Hívhatod már a poklot és eget!

Holnap a pópa oláh Miatyánkra

bottal tanítja hetyke kölykedet.

Hajlongó szolga lesz az unokád már

s oláh fejfával borít majd a hant

s kitépjük a szíved, ha magyar,

                    bitang!

 

Hej, Bácska népe, húzzad az igát,

mi „győztesek” majd addig dőzsölünk.

Nemes bocskorunk a nyakadra lépett

és Szent-Páris most paroláz velünk.

Meg ne zavarja Nagyszerbia álmát

magyar szóval a nyikkanó poronty,

mert feltámad Heródes újra,

                   te rongy!

 

(1920)

 

Tompa Mihály: A gólyához

 

Megenyhült a lég, vídul a határ,

S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!

Az ócska fészket megigazgatod,

Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod’.

 

Csak vissza, vissza! Meg ne csaljanak

Csalárd napsugár és siró patak;

Csak vissza, vissza! Nincs itt kikelet,

Az élet fagyva van s megdermedett.

 

Ne járja mezőn, temető van ott;

Ne menj a tóba, vértől áradott;

Toronytetőkön nézvén nyughelyet:

Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

 

Házamról jobb ha elhurcolkodol. 

De melyiken tudsz fészket rakni, hol

Kétségb’esést ne hallanál alól

S nem félhetnél az ég villámitól?

 

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;

Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.

Neked két hazát adott végzeted;

Nekünk csak egy  - volt! az is elveszett!

 

Repülj, repülj! és délen valahol

A bujdosókkal ha találkozol:

Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,

Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!

 

Sokra sír, sokra vak börtön borúl,

Kik élünk: járunk búsan, szótlanúl;

Vank aki felkél és sirván, megyen

Uj hont keresni túl a tengeren.

 

A menyasszony meddőségért eped,

Szüle nem zokog holt magzata felett,

A vén lelke örömmel eltelik,

Hogy nem kell élni már sok ideig.

 

Beszéld el ah…! hogy… gyalázat reánk!

Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:

A kidőlt fába őrlő szú lakik…

A honfi honfira vádaskodik.

 

Testvért testvér, apát fiu elad…

Mégis, ne szóljon erről ajakad,

Nehogy, ki távol sír e nemzeten,

Megutálni is kénytelen legyen!

 

(1850)

 

Varga Zsolt: Hoth páncélosai avagy a félelmetes II. SS-páncéloshadtest

 

Végig, a Kaukázus vadregényes táján,

Az orosz síneknek vasúti talpfáján,

Mint a középkornak vértes lovagjai-

Dübörögve jönnek Hoth páncélosai!

 

Sír, üvölt a sztyeppe, mert szántja a Tigris:

Nem lehet akadály Ob, Jenyiszej, Irtis!

Bár itt az orosz tél, s mily nagy ez a katlan-

De Hoth páncélosai jönnek lankadatlan!

 

Legázolnak mindent: élőket, holtakat;

S ízzé-porrá zúzzák az orosz tankokat.

Kitartóak ők, mint az éhes ordasok-

Jönnek-jönnek egyre a Hoth-páncélosok!

 

Védelmi vonalak kártyaként omlanak,

Amint a páncélosok össztüzet ontanak.

Hatalmas mennydörgés rázza meg a földet-

Jelzi: a Tigrisek megint célba lőttek!

 

Visítnak  katyusák, mint vijjogó vércse,

Hogy szavukat az ellen még jobban megértse.

De elnémítják őket az új rend követei-

A hős Waffen SS páncéltörő lövegei.

 

Bolsevikot pusztít a „fekete halál”:

Zsákmányt keres ordas, prédára vár sakál.

Sok acél szörnyeteg lavinaként zúdul-

Hány ember pusztul el ma is nyomorultul?

 

Fekete sapkákon ezüstös halálfej:

Van kinek rossz ómen, van kinek égi jel…

Mint vad, büszke sólymok, zord hegyek ormain-

Feszítenek a tisztek harckocsik tornyain.

 

Lassan leszáll az éj, füstfelhők az égen.

De tart még a csata, folyik az már régen!

A harckocsi oszlop most lépcsőben támad-

Repülők kísérik, bombazápor árad.

 

Hoth páncélosai nagy tűzpárbajt vívnak:

Elit hadosztályok egymással nem bírnak…

Az orosz erősít, van tartalék bőven-

Úgy tűnik, hogy Zsukov lépett még időben.

 

Nagy ujjongás támad a német oldalon:

Jön a Leibstandarte: lesz itt már oltalom!

Középen a Das Reich- a Totenkopf jobbról-,

Lehet már akárhány tank is az oroszból!

 

A sok harmincnégyes úgy áll, mint a cövek!

Ím, egyszercsak villan a nyolcvannyolcas löveg!

Az orosz tankokra szörnyű csapást mérnek-

Kegyelmet nem adnak: igaz, nem is kérnek…

 

Eljő a hajnal, vége a csatának.

Hoth tiszteleg kitartó páncélos hadának.

Égő harckocsikban, halott katonáknak:

Kik hős fiai voltak az új Európának!

 

Hadtörténeti háttér a vershez :

Hermann Hoth vezérezredes 4. páncéloshadseregének részét képezte, a Paul Hausser SS-Obergruppenführer parancsnoksága alatt harcoló II. SS-páncéloshadtest az 1943 nyarán zajló kurszki csatában.

A II. SS-páncéloshadtest az 1. Leibstandarte SS Adolf Hitler a 2. Das Reich és a 3. Totenkopf elit páncélgránátos hadosztályokból állt.

A páncéloshadtest örökre beírta magát a hadtörténelembe az 1943. július 12-én és 13-án Prohorovkánál lezajlott ütközetben tanúsított rettenthetetlen helytállásával. A kétnapos küzdelemben háromszáz SS páncélos közel hatszáz szovjet harckocsival vívott kíméletlen harcot, melynek eredményeként több mint négyszáz ellenséges páncélost semmisítettek meg, vagy tettek ideiglenesen harcképtelenné. Az SS csapatok veszteségei a kilencven darab páncélost sem érték el, és ráadásul ennek a mennyiségnek a döntő többsége kisebb-nagyobb javítások után újra hadrafogható volt. A teljesen megsemmisült SS páncélosok száma még a harminc darabot sem tette ki.

Így harcolt a félelmetes II. SS-páncéloshadtest a „CITADELLA” hadműveletben Prohorovkánál.         (K. Cs.)

 

Varga Zsolt: A Jani

Loptad a hatalmat és éltél félelemben,
ritka féreg voltál a történelemben.
Vágóhídra vitted a saját nemzeted,
hát ember voltál te bolsevik látlelet?

Mikor a SZU ette nemzetednek testét,
eltöltöttél néhány moszkvaparti estét.
Miközben híveid érted sírtak ríttak,
az ÁVO-sok is csak szarjancsinak hívtak.

De a kutya ugasson a karaván haladjon
dögöljünk meg mind, csak a Jani maradjon!

Telve a börtönök mutass kíméletet!
Csökkentsd a sok koholt hazug ítéletet!
Könyörögni hozzád jó magyarok jöttek,
a válaszod az volt: akasszatok többet!

A népednek sorsa nem hagyott hidegen,
pusztítottad őket te nemzetidegen.
Kedves elvtársak- kezdted hazug dumád
és tapsolt agymosott retyerutyád.

De a kutya ugasson a karaván haladjon
dögöljünk meg mind, csak a Jani maradjon!

Neked te áruló díszsírhely jutott,
miközben sok magyar idegenbe futott,
vagy jeltelen sírban alussza álmát,
még fejfát sem kaptak, nemhogy márványtáblát.

Szép munkát végeztél, gratulálunk János.
Bár száz évig éltél volna mint a táltos,
te fehér ló helyett ezreket áldoztál,
erről nem beszéltél mielőtt távoztál.

De a kutya ugasson a karaván haladjon
dögöljünk meg mind csak a Jani maradjon!

Kár hogy híveidet nem vitted magaddal,
mit kezdjünk most e sok vén kimosott aggyal.
Rajtad kívül hidd el nem hallgatnak másra
tudod, mint a kuvasz csakis egy gazdára.

„Áldásos munkádat” megköszönjük neked,
a csőcselék ma is emlegeti neved.
Te „XX.század legnagyobb magyarja”
kinek a szelleme a szart ma is kavarja.
Rákfene voltál, ki kell irtani
szavazóbandádat pedig kitiltani.
Száműzni kellene őket  a pokolba,
ott kiabálják, hogy bár maradtál volna.

De a kutya ugasson a karaván haladjon
dögöljünk meg mind csak a Jani maradjon!

Varga Zsolt: A pesti srácok

Sötét órákban ők voltak a fény
ifjú szívekben ott élt a remény.
Meghozták értünk az áldozatokat
ne feledd soha a pesti srácokat.

E maroknyi magyar vállalta a  harcot.
Meghalt, de nem hátrált végsőkig kitartott.
Barikádokat emelt, védte a sáncokat,
ne feledd el soha a pesti srácokat.

Kiket nem hatott meg Kádár hazug szava,
akik bátran mondták azt, hogy ruszkik haza.
Újra élesztették a szunnyadó lángokat,
ne feledd el soha a pesti srácokat.

Kiket legyilkoltak vagy GULAG-ra vittek,
kik szabadságban a végsőkig hittek.
Elszántan támadták az orosz tankokat,
ne feledd el soha a pesti srácokat.

Könnyező szemekben büszke tekintetek,
rabházban élni csak rabként lehet.
Valóra váltani a merész álmokat,
így látták meghalni a pesti srácokat.

Emlékükre mindig gyújtsd meg a gyertyákat,
gondolatban érintsd e kis magyar fejfákat.
Jeltelen sírjukra szórjál virágokat,
őrizd szívedben a pesti srácokat.

Varga Zsolt: Magyar sors

Baljós volt csillagod mely alatt születtél
az úristen elhagyott, amikor üzentél.
Nehéz volt a kereszt, amit a válladra vettél,
de vállaltad sorsod áruló nem lettél.

Utolsó őrszemként álltál a hegytetőn,
amikor nemzeted elindult a lejtőn.
Bilincsben eveztél, mint rabok a gályán,
meghaltál hóhérok aljas bitófáján.

Magyarok istene nem siratott téged,
szeretted hazádat csak ez volt a vétked.
Nem szórtak senkire még soha ennyi átkot,
ki nemzetét szolgálta és az igazságot.

Szent koronánk előtt tetted le esküdet
jó keresztény voltál és tiszta lelkület.
Nem voltál becstelen ki bajban elfutott,
István helyett mégis Koppány sorsa jutott.

Pogány maradtál saját hazádban,
gúnyban bemocskolva megaláztatásban.
Sátáni arcokon a bosszúvágy égett,
még a sírból is kiátkoztak téged.

Farkasként üvölt azóta a lelked,
a vádló bitófák sírva énekelnek.
Jeltelen sírodnak néhány koszorúja
a néma fájdalom örök szemtanúja.

A Hungarizmus nekünk istent, hazát jelent
a véreid vagyunk Szálasi Ferenc!

Utolsó magyarként küzdünk e hazában,
állunk a hazugok tobzódó mocskában.
Eleven húsunkba vájnak, mint karvalyok,
s elátkoznak minket ezek az aljasok.

Aki igaz magyar téged el nem feled,
itt él a szívünkbe örökre a neved.
Nem adjuk fel soha vállaljuk harcunk,
inkább meghalunk, de végsőkig kitartunk.

S jöjjön kín, szenvedés vagy megaláztatás,
Mert nagypéntek nélkül nem lesz feltámadás!

Varga Zsolt: Vérző nemzetem 1956

Utoljára lobbant a meggyújtott fáklya,
melyet melegített a szíveknek lángja.
Utoljára akart még nagyot a nemzet
bátor, hős kezekben lyukas zászló lengett.

A szabadság vágya futótűzként terjed
a bolsevik mocsok már rég büdös, erjed.
Kéz a kézben mennek öreg és fiatal,
fogjunk össze végre s miénk a diadal.

Szinte percekig tart csak az örömmámor,
máris szervezkedik a bolsevik tábor.
A hazaárulók a nemzetet gyalázzák
vörös komiszárok a sírunkat ássák.

Már zúdul is ránk az ázsiai horda
tankok mögé bújva jön a patkánycsorda.
Kit magyarnak hittünk megszegi eskünket,
a  kádárjánosok ledöfnek bennünket.

Keresztre feszítik a vérző nemzetet,
ÁVO-s kutyák lőnek asszonyt és gyermeket.
Segélykiáltásunk nyugaton elveszik
a többség meghátrál a fegyvert leteszik.

Reánk telepedik a sötét középkor
sortüzek dördülnek, és a terror tombol.
Egy áruló sem enged a saját jussából,
most ők marcangolnak Dózsa húsából.

Keresztül gázolnak a nemzet drága testén,
Árpád népe szenved Jézusnak keresztjén.
Elbántak velünk a bitangok mostohán,
s elvérzett a nemzet a magyar Golgotán.

S nincs bocsánatkérés, sem megkésett levél
a magyar Exodusról senki sem beszél?

Kik vágóhídra vitték a magyar nemzetet,
itt élnek közöttünk vagy díszsírban fekszenek.
Ma ők koszorúznak, kopjafát emelnek
romlott lelkük mélyén himnuszt énekelnek.

De nincs bocsánatkérés, sem megkésett levél
a magyar népirtásról ma senki sem beszél.

Térdre janicsárok, átvedlett bankárok,
bolsevik múmiák, templomi kufárok.
Mossátok le végre a bűnt, a gyalázatot,
ötven éve várjuk már a bocsánatot.

De nincs bocsánatkérés, sem megkésett levél
az igaz ötvenhatról ma senki sem beszél.

 

                                                                                                                                                                     

Wass Albert: Üzenet haza

 

Üzenem az otthoni hegyeknek:

a csillagok járása változó.

És törvényei vannak a szeleknek,

esőnek, hónak, fellegeknek

és nincsen ború, örökkévaló.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

 

Üzenem a földnek: csak teremjen,

ha  sáska rágja is le a vetést.

Ha vakond túrja is  a gyökeret.

A világ fölött őrködik a Rend

s nem vész magja a nemes gabonának,

de híre sem lesz egykor a csalánnak;

az idő lemarja a gyomokat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

 

Üzenem a erdőnek: ne féljen,

ha csattog is a baltások hada.

Mert erősebb a baltánál a fa

s a vérző csonkból virradó tavaszra

új erdő sarjad győzedelmesen.

S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda

a gyilkos vasat rég felfalta már

s a sújtó kéz is szent jóvátétellel

hasznos anyaggá vált a föld alatt…

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

 

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

ha egyenlővé teszik is a földdel,

nemzedékek őrváltásain

jönnek majd újra boldog építők

és kiássák a fundamentumot

s az erkölcs ősi, hófehér kövére

emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,

ki nem hamuval és nem embervérrel

köti meg a békesség falát,

de szenteltvízzel és búzakenyérrel

és épít régi kőből új hazát.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

a fundamentum Istentől való

és Istentől való az akarat,

mely újra építi a falakat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

 

És üzenem a volt barátaimnak,

kik megtagadják ma a nevemet:

ha fordul egyet újra a kerék,

én akkor is a barátjok leszek

és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.

Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk

és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:

a víz szalad, de a kő marad,

a kő marad.

 

És üzenem mindenkinek,

testvérnek, rokonnak, idegennek,

gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,

annak, akit a fájás űz és annak,

kinek kezéhez vércseppek tapadnak:

vigyázzatok és imádkozzatok!

Valahol fönt a magos ég alatt

mozdulnak már lassan a csillagok

s a víz szalad és csak a marad,

a kő marad.

 

Maradnak az igazak és jók.

A tiszták és a békességesek.

Erdők, hegyek, tanok és emberek.

Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát

s a csillagok tengelyét olajozzák

szorgalmas angyalok.

És lészen csillagfordulás megint

és miként hirdeti a Biblia:

megméretik az embernek fia

s ki mint vetett, azonképpen arat.

Mert elfut a víz és csak a marad,

de a kő marad.

 

(1948)

 

Vörösmarty Mihály: Szózat

 

Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, oh magyar;

Bölcsőd az s majdan sírod is

Mely ápol s eltakar.

 

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

 

Ez a föld, melyen annyiszor

Apáid vére folyt;

Ez, melyhez minden szent nevet

Egy ezredév csatolt.

 

Itt küzdtenek honért a hős

Árpádnak hadai;

Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai.

 

Szabadság! Itten hordozák

Véres zászlóidat,

S elhulltanak legjobbjaink

A hossu harc alatt.

 

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

 

S népek hazája, nagy világ!

Hozzád bátran kiált:

„Egy ezredévi szenvedés

Kér éltet vagy halált!”

 

Az nem lehet, hogy annyi szív

Hiába onta vért,

S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a honért.

 

Az nem lehet, hogy ész, erő,

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt.

 

Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

 

Vagy jőni fog, ha jőni kell

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

 

S a sírt hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny űl.

 

Légy híve rendületlenűl

Hazádnak, oh magyar:

Ez éltetőd, s ha elbukál,

Hantjával ez takar.

 

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

 

(1836)

 

 

Petőfi Sándor: Magyar vagyok

 

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám

Az öt világrész nagy terűletén.

Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,

Ahány a szépség gazdag kebelén.

Van rajt bérc, amely tekintetet vét

A Kaszpi-tenger habjain túl,

És rónasága, mintha a föld végét

Keresné, olyan messze-messze nyúl.

 

Magyar vagyok. Természetem komoly,

Mint hegedűink első hangjai;

Ajkamra fel-felröppen a mosoly,

De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm legjobban festi képem:

Magas kedvemben sírva fakadok;

De arcom víg a bánat idejében,

Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

 

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át

A multnak tengerén, ahol szemem

Egekbe nyúló kősziklákat lát,

Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.

Európa színpadán mi is játszottunk,

S mienk nem volt a legkisebb szerep;

Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,

Mint a villámot éjjel a gyerek

 

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?

Holt dicsőség halvány kisértete;

Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar

-Ha vert az óra – odva mélyibe.

Hogy hallgatunk! A második szomszédig

Alig hogy küldjük életünk neszét.

S saját testvéreink, kik reánk készítik

A gyász s gyalázat fekete mezét.

 

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,

Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!

Itt minálunk nem is hajnallik még,

Holott máshol már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért a világon

El nem hagynám és szűlőföldemet,

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet!

 

Pest, 1847. (február)

 

Sajó Sándor: Most jöttem Erdélyből

 

Nagybús multaságból,

Most jöttem Erdélyből, szép Erdélyországból…

Magyar urak ottan

Erdély borát itták, híres főztjét ették,

Szép Erdélyországot szóval mentegették…

-         Vigyázz, Magyarország!

 

Erdély omló várát

Néhány kőmívesek némán körülállják;

Átok van a munkán:

Amit raknak délig, leomlik estére,

Árva magyaroknak siralmas vesztére…

Szegény Erdélyország!

 

Csoda mért nem támad:

Szárnyaló szép szóbul nagy tett mért nem válhat?

Megcsüggedett hitnek

Ne volna csak álom lelkek buzdulása,

Ne  volna valóság Erdély pusztulása!...

Szegény Erdélyország!

 

Bús harangok kongnak,

Szép Erdélyországban nagy gyász lesz maholnap;

-         Most jöttem Erdélyből:

Sokasodnak, nőnek odalent az árnyak…

Havasok lejtőin kísértetek járnak…

-         Vigyázz, Magyarország!

 

1913

 

vitéz Somogyváry Gyula: Erdélyi bordal 1921-ből

 

Igyál Traján, hű cimborám!

S addig zabálj, amíg bírod,

tegnap kenyér morzsájaér

rongyosra jártad bocskorod.

Nézd, odalenn, a földeken,

bolond magyar izzadva túr

s mit learat, minden falat

miénk, hisz a román az úr!

Egyél s igyál! S ha fel talál

pillantani a szolganép:

ne tűrd, Traján, hős cimborám,

korbáccsal verd ki s szemét!

Igyál, igyál!

 

Igyál s nevess! E vén tüzes

borok minálunk teremnek.

Erdély bora, hűs mámora,

ringassa hősi lelkedet.

-         Ki kéreget?! Nézd rab-gyerek,

rúgj egyet rajt! Minek zavar?

A gaz kölyök, itt lődörög

és kérni mer, pedig magyar.

Csak üsd, ha kér! Apja, ne félj,

Jassziban húzza láncait,

anyját pedig, bárhogy sikít,

káplárjaim ölelgetik…

Igyál, igyál!

 

Hallod komám: csókot kíván

e bortól izzó, hősi vér.

- Hé, szerezsánt! Magyar leányt!

A legszebbet, aki csak él,

hurcold ide! A kis csibe

úgy sem ölelt még hős románt.

Ha rúgkapál és kiabál:

kötözzed meg s hozd szaporán!

De amíg hozod, paraszt, piszok,

hozzá ne nyúlj, mert jaj neked!

Ha unom majd s a bor se hajt,

akkor úgyis a tied lehet!

Igyunk, Traján

 

Indulás: 2008.05.02Bodnarhonlap.hu